Ma van a Nemzetközi Könyvnap, és arra gondoltam, ennek alkalmából megpróbálom megfogalmazni, mit jelent számomra az olvasás, és egyáltalán miért tartom fontosnak a könyveket egy olyan világban, ahol mind az információszerzésnek, mind a szórakozásnak rengeteg egyéb módja is létezik.
Kezdjük azzal, hogy amióta megtanultam olvasni, azt hiszem, nem telt el nap, amikor ne vettem volna könyvet a kezembe. Mindig is vonzottak a történetek, és már kezdő olvasóként is óriási élményt jelentett az, hogy segítségükkel számtalan kalandot átélhetek, utazhatok a térben és az időben, mindezt úgy, hogy közben végig a szobámban maradok. Ráadásul nem számított, éppen milyen helyzetben voltam, a könyvek mindig elérhetőek maradtak a számomra. Érdekes módon sok könyv, amit ebben az időszakban olvastam - a Narnia Krónikái, az Anne otthonra talál, a Kisasszonyok sorozat, a Titkos kert - még mindig a kedvenceim közé tartozik, és az irodalmi ízlésemet is meghatározták: most is szeretem a hosszú, régi könyveket, és nem riadok vissza attól, ha tudom: a tartalmukat nem fogom elsőre teljesen megérteni.
Nagyon érdekes az, hogy mennyivel inkább hatnak ránk a történetek, mint a száraz tények. Az olvasás fejleszti a szókincset, a helyesírást, az ítélőképességet és a kritikus gondolkodást, akkor is, ha egy könyv nem tanító szándékkal íródott. Nemrég hallottam, hogy a nyelvtanulás különösen hatékony akkor, ha nem csak szólistákat, szabályokat tanulmányozunk, hanem történeteket olvasunk, legyenek azok bármilyen egyszerűek, hétköznapiak. Mivel a fantáziánk segítségével ilyenkor mi is beleéljük magunkat a sztoriba, az új szavak is sokkal mélyebben rögzülnek a fejünkben. (Én egyébként angolul szinte kizárólag olvasás által tanultam meg: a szókincsem akkor bővült ugrásszerűen, amikor viszonylag kicsi angoltudással, de rengeteg motivációval végigszótáraztam kedvenc írónőm, Lucy Maud Montgomery egyik regényét.)
Valahol hallottam azt a gondolatot, hogy ami a fejünkben van, azt senki nem veheti el tőlünk. Azóta azt képzelem, minden egyes könyv, amit valaha olvastunk, a belső könyvtárunk részévé válik, amelyet nem veszíthetünk el. Egy régi kedvencem, A padlásszoba kis hercegnője főszereplője, Sara Crewe például egyik napról a másikra mesés gazdagságból a teljes nyomorba kerül. A nehézségek közepette Sarában azok a történetek tartják a lelket, amelyeket még "hercegnő" korában olvasott. Ezek arról szólnak: a jó végül mindig elnyeri méltó jutalmát, s a rossz sem marad büntetlenül. A mesebeli királykisasszonyok kedvessége, önfeláldozása pedig arra bátorítja őt, hogy szomorkodás helyett próbálja megosztani másokkal, amije van. Egy-egy nehéz helyzetben nekem is sokszor az segít, hogy eszembe jut valaki, akiről olvastam, és aki hasonló problémákkal küzdött. Lehet, hogy az ő viselkedése mutatja meg, mit kellene tennem, vagy éppen figyelmeztet arra, milyen hibákat ne kövessek el. A könyvek szavakat, képeket adnak, hogy ki tudjam fejezni, amit érzek, és megmutatják, hogy sem az örömömmel, sem a gondjaimmal nem vagyok egyedül. De el is gondolkodtatnak, és arra késztetnek, hogy kérdéseket tegyek fel. Az olvasás így egyfajta párbeszéddé válik, amely által nemcsak a világot értem meg jobban, hanem saját magamat is. Nem szoktam mindennel egyetérteni, amit olvasok, de talán nem is ez a lényeg, hanem az, hogy meg tudjam fogalmazni, miért nem tetszik az, ahogy vagy amiről a szerző ír.
Most, amikor rengeteg különböző témájú, stílusú olvasnivaló közül válogathatunk, különösen fontosnak tartom követni azt, hogy mit olvasok. Too many books, too little time - túl sok könyv, túl kevés idő - tartja egy angol mondás, és emiatt próbálok olyan olvasmányokat választani, amelyek valóban építenek. Az elmúlt évek elején mindig összeírtam magamnak egy listát azokkal a könyvekkel, amelyeket mindenképpen el akartam olvasni. Volt köztük klasszikus és kortárs, híres és kevésbé ismert, fikció és ismeretterjesztő egyaránt, de a célom az volt, hogy amennyire csak lehet, minőségi történetekkel töltsem meg a lelkem, mert szerintem egy ennyire sötét világban a könyvek egyik legfontosabb feladata, hogy beszéljenek a szépségről, a jóságról, a szeretetről, a reményről. Mindezt, ha lehet, úgy, hogy közben nem egy rózsaszínű álomvilágot írnak le, aminek semmi köze a mindennapi élethez és a problémákhoz, amikkel nap mint nap szembesülünk.
Egyik nagy kedvencem, a Gyűrűk Ura például a második világháború évei alatt íródott, az emberiség történelmének egyik legsötétebb időszakában. Tolkien olyan világot teremtett, melyben a jó és rossz közti harc épp olyan hevesen dúl, mint a valóságban, és első látásra úgy tűnhet, a jónak semmi esélye a győzelemre. A szereplők számára mégis nyilvánvaló, hogy léteznek még értékek a világban. Van, amiért akkor is megéri küzdeni, ha logikusan nézve nem járhatnak sikerrel, hiszen a történet végét egy náluk sokkal nagyobb Valaki tartja a kezében. Csavardi Samu, az egyszerű hobbit akkor érti ezt meg, amikor Mordor feneketlen éjszakájában az égre néz, és ott egyetlen csillagot pillant meg. "Látta, hogy egy hegyes sziklacsúcs fölött, magasan fönn, a felhőrongyok közül fehér csillag kandikál ki egy pillanatra. Szépsége szíven ütötte, ahogy a meggyalázott földről föltekintett, visszatért belé a remény. Mert mint tiszta és hideg fénysugár döfött belé a gondolat, hogy a Homály végső soron csak múló kicsiség: a fény és a szépség túl van azon, hogy elérhetné." A csillag fénye annyira tiszta és ragyogó, hogy Samu biztos benne: a felhők mögött olyan szépség és fényesség uralkodik, amelyet nem hódíthat meg a sötétség, nem homályosíthat el a gonoszság. Az igazán jó könyvek olyanok, mint ez a csillag: reményt adnak, utat mutatnak. Szóval ne hagyjátok abba az olvasást! Az interneten, okostelefonon található információk elveszhetnek, de a fejetekben, szívetekben élő történetek mindig megmaradnak.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése